 Hívő házaspár vall küzdelmekről, súlyos betegségről és gyógyulásról. És arról, hogyan lehet áldássá a baj.– Mit jelentett önök számára Márta daganatos betegsége és látásvesztése? – M: Azt, hogy Isten szeret. Nem szeretném azt hazudni, hogy mikor megtudtam, hogy beteg vagyok, arra gondoltam, hogy, jaj de jó, mehetek a mennybe. Igenis kétségbeestem, harcoltam Istennel, de abban biztos vagyok, hogy soha nem voltam olyan közel hozzá, mint akkor. – L: A „halál árnyékának völgye” félelmetes volt, de nagyon szorosra vonta közöttünk és Isten között a szálakat. Délelőtt az onkológiai terápiás bizottság műtétről, kemoterápiáról és hasonlókról döntött, délután a sebek nyalogatása helyett mehettünk ifjúsági hétre Istenről tanúskodni. – M: Júliusban diagnosztizálták a betegségemet, és augusztusban már operáltak. A kettő között két hetet vezényeltünk le. Az egyik a Bibliai Házassággondozó Szolgálat országos családos hete, a másik a pároskör hete volt. A műtét előtti napon jöttünk haza. Én szerveztem az egészet, a férjem az előadásokat tartotta. Jobb volt ott, Krisztus kegyelmére támaszkodva szolgálni, mint itthon sajnálni magam. – L: Isten még azt is megengedte, hogy olyanokat, akikre hasonló nehézség várt egy másfajta daganatos betegség miatt, bátoríthattunk és megérthettünk, illetve együtt imádkozhattunk velük a nehézségek türelmes hordozásáért. – Tudták akkor a résztvevők, hogy mi történt? – M: Nem, akkor még nem tudták. Nem akartuk őket terhelni. – L: A gyermekeinknek is csak annyit mondtunk, ami az ő szintjükön elegendő volt. Mégis olyan érzelmi kitöréseket tapasztaltunk, amiből kiderült, hogy nagyon is tisztában vannak a helyzettel. Megrázó, mikor egy nyolcéves gyerek szájából elhangzik: „Mama, még ne halj meg, mert még kicsik vagyunk!" – Amikor megtudták a gyülekezetben, hogyan reagáltak? – L: Voltak nehéz helyzetek. Például valaki, aki szinte minden információt tovább szokott adni bizalmasan, óriási erőfeszítés árán megőrizte a titkot. Egy másik kedves testvérünk nagy nyilvánosság előtt meghúzogatta Márti parókáját, hogy ugye, ez igazi, és nem is paróka...? – M: Rengeteg támogatást is kaptunk. Legközelebbi barátaink, egy házaspár, különös figyelemmel és szeretettel vettek körbe. A kemoterápiás napokon mindig volt, aki meghívta a gyerekeket, vagy elvitte őket. Sokan talán nem is tudják elképzelni, hogy a keresztyén világban micsoda imasátorban van az ember. Egészen fantasztikus érzés! – Mintha tapintani lehetne a védőburkot? – M: Igen. Amikor a sugárterápia volt, jelentősen romlott a szemem, mindig volt a gyülekezetből valaki, aki elkísért. – L: Isten mindenhová helyezett egy-egy embert, aki az adott helyzetben hasznos segítséget vagy tanácsot adott. Az egyik megmondta, hová menjünk segédeszközt vásárolni, a másik útbaigazított, hogyan védhetjük ki a kezelés mellékhatását, ismét mások meghívtak az asztalukhoz, amikor Márti nem volt olyan állapotban, hogy főzni tudott volna. Mi ez, ha nem Isten szeretetburka? – A kapcsolatukra, családjukra hogyan hatott Márta betegsége? – M: A házasságunk megújult. Perfekcionista nő vagyok, mindent meg akartam adni a gyerekeimnek. De egyet nem adtam nekik, a lazítást. Amikor beteg lettem, arra gondoltam, ha meghalok, akkor ezzel szegényebbek lesznek a gyerekeim. Azóta próbálok a mindennapoknak örülni. Olyan ez, mint egy új élet. Néha nehéz a kötelességtudattól szabadulni, de megtanultam vasárnap délután ledőlni a férjem mellé és szundítani egyet. – Hogyan tudnak másokat Istenhez segíteni a gyülekezetükben? – M: Végső soron nem én vagyok, aki segíteni tud ebben. Ez olyan, mint amikor a strandon a medencében vagyok, és a gyerekem a medence szélén áll. Szólok, hogy ugorjon be. Amikor már bent van, akkor ölbe veszem és tudok neki segíteni, de amíg csak áll a szélén, addig nem tudok mit csinálni. Az a jó, ha elszánja magát, de aki nem szánja el magát, az keserűen elmegy. Az nagyon nagy fájdalom. – Hívő körökben is előfordul válás. Ez hogyan lehetséges? – M: Van, amikor a hit fölé nő a sértettség. Azt mondja Pál apostol: „A keserűség gyökerét ne engedjétek fölnövekedni." Itthon voltam négy gyerekkel, és a fiatal orvos férjem nemritkán elment csütörtökön és hazajött hétfőn. Tudom, milyen, amikor kimerül az ember. Az egyik gyerek leesik az emeletes ágyról, a másik gyöngyöt dug az orrába, és akkor megjön a fáradt férj, aki arra vár, hogy végre valaki törődjön vele. A fáradt feleség pedig arra, hogy őt mentesítsék. Ez a táptalaja a keserűségnek, ami aztán úgy nő föl, mint az ecetfa. 
– L: Nem mindenki veszi komolyan Isten igéjét. Nem merik kipróbálni, hogy az ma is korszerű, időszerű, megbízható. Nem tűnik kényelmesnek, amikor olyan dolgokat kell csinálni, amikről a közvélekedés azt tartja, hogy korszerűtlen. A pároskörben nem azt tanítjuk, hogy a házasság a mennyország, hanem azt, hogy életút, amiben együtt haladunk. Nemcsak akkor kell a kapcsolattal törődni, amikor már baj van, hanem kezdettől fogva gondozni kell, mint egy növényt. Öntözünk, metszünk, leszedjük a száraz leveleket. Hármas kötelékben: Jézus, és mi ketten. Így mindig lehet megbocsátani, újrakezdeni.
Tolnayné Csattos Márta elemi rehabilitációval foglalkozik. Jelenleg egy szakmai csoport vezetője, ahol módszertani munkára koncentrálnak. Céljuk megtanítani az önálló életvitelre azokat, akik sérüléssel élnek. Márta távlati célja, hogy a betegek családjának rehabilitálásában is részt vegyen. Tolnay Lajos szülész, nőgyógyász. Saját református gyülekezetük gyermekei közül is sokat világra segített.
Forrás: http://mindennapi.hu/ |