Egy gazdag család Sosem felejtem el 1946 húsvétját. 14 éves voltam akkor. 12 éves öcsémmel, 16 éves nővéremmel és édesanyámmal éltünk. Édesapám öt évvel azelőtt meghalt, kereset és pénz nélkül maga mögött hagyva négy iskoláskorú gyermekét. 1946-ban egyik nővérem már férjnél volt, a bátyám pedig elköltözött otthonról. Egy hónappal húsvét előtt a gyülekezet pásztora bejelentette, hogy egy kivételes húsvéti adományt kezdünk el gyűjteni, amivel egy szegény családon segítünk. Mindenkit kért, hogy vállalják az áldozatot. Mikor hazaértünk, arról beszélgettünk, mit tudnánk tenni. Eldöntöttük, hogy veszünk 25 kg krumplit és azon élünk egész hónapban. Ezzel 20 dollárt megtakarítunk a konyhapénzből. Arra gondoltunk, hogy ha az áramot csak szükség esetén használjuk, és nem hallgatjuk a rádiót, még a havi áramdíjat is megspórolhatjuk. Nővérem annyi ház- és udvartakarítást vállalt, amennyit csak tudott, és mindegyikünk gyerekfelügyelt, amennyit csak lehetett. 15 centért tudtunk venni egy bizonyos mennyiségű anyagot, amiből 3 edényalátétet tudtunk készíteni, darabját eladva 1 dollárért. Ezzel 30 dollárra növeltük az összeget. Ez a hónap volt életünk legszebb hónapja. Naponta számoltuk a pénzünket, hogy mennyi jött össze már. Esténként csak ültünk a sötétben, és arról beszélgettünk, hogy majd hogy fog örülni az a szegény család a gyülekezet ajándékának. Gyülinkben kb. 80-an voltunk; próbáltuk kiszámolni, hogy mennyi fog majd összegyűlni. A pásztor minden vasárnap emlékeztetett az áldozatos gyűjtésre. Húsvét előtti nap a testvéremmel elmentünk a hivatalba, ahol kiválthattuk a pénzünket: három ropogós 20 dolláros és egy 10 dolláros bankjegyet. Futottunk haza megmutatni édesanyánknak és testvérünknek. Sose volt még ennyi pénzünk. Ezen az éjszakán az izgatottságtól alig bírtunk aludni. Az sem zavart, hogy nem volt új ruhánk húsvétra. Volt összegyűjtött pénzünk a szegény családnak! A gyülihez vezető út nagyon hosszúnak tűnt, alig vártuk már, hogy odaérjünk. Ömlött az eső, nem volt esernyőnk, 2 mérföldes utat tettünk meg így a gyüliig. Az sem zavart, hogy teljesen vizesek lettünk, és nővérem papírral kipótolt lyukas cipője is átázott. Mégis boldogan ültünk a gyüliben. Hallottam, ahogy néhány fiatal éppen a lányok régi ruhájáról beszélt. Ránéztem a saját ruhánkra, de gazdagnak éreztem magam. Megtörtént az adomány begyűjtése. Hazafelé egész úton énekeltünk. Anya finom ebéddel lepett meg minket. Vett 12 tojást, azt megfőztük a sült krumplihoz. Késő délután valaki csengetett: az egyik gyülekezeti vezető volt az. Anya odament az ajtóhoz, beszélt vele, és egy borítékkal a kezében jött vissza. Kérdeztük mi az, de nem szólt semmit. Kinyitotta a borítékot, és kiesett egy csomó pénz. Ott volt három húszas, egy tízes és 17 db egydolláros. Anya visszarakta a pénzt a borítékba. Nem szóltunk semmit, csak ültünk. Már nem éreztük gazdagoknak magunkat. Addig nekünk, gyerekeknek olyan boldog életünk volt. Sajnáltuk azokat, akiknek nem volt apjuk vagy anyjuk, és a házukat nem töltötte be a testvérek és más gyerekek állandó látogatása. Nevetségesnek tartottuk, hogy esténként az evőeszközeinket felváltva használjuk, és azon izgulunk, vajon ma kié lesz a villa meg a kanál. Két késünk volt, azokat körbeadtunk, akinek kellett. Tudtuk, hogy sok dolog nincsen, ami másnak van, de sosem gondoltam, hogy mi szegények vagyunk. Húsvét napján jöttünk rá, hogy mik vagyunk. A gyülekezeti vezető nekünk hozta a pénzt, mint egy szegény családnak. Tehát mi szegények vagyunk. Nem éreztem magam sosem annak. Ránéztem ruhámra és viseltes cipőmre, és elkezdtem szégyellni magam. Nem akartam visszamenni a gyülibe. Valószínűleg mindenki tudná, hogy mi vagyunk azok a szegények. Az iskolára gondoltam: 9. osztályba jártam, 100 fős évfolyamból az elsők között voltam. Azon tűnődtem, vajon az iskolában is tudják-e a gyerekek, hogy mi vagyunk a szegények. Eldöntöttem, hogy otthagyom az iskolát, mivel a 8. osztályt már elvégeztem (abban az időben ennyi volt a kötelező). Hosszú ideig csak ültünk némán. Mikor besötétedett, elmentünk aludni. A következő héten az iskolából jövet-menet szinte semmit nem beszélgettünk. Végül anya megkérdezte, mit akarunk kezdeni a pénzzel. Hogy a szegények mit csinálnak a pénzzel, mi nem tudtuk. Sose gondoltuk, hogy szegények vagyunk. Következő héten nem akartunk menni gyülibe, de anya azt mondta, hogy mennünk kell. Bár napos idő volt, nem beszélgettünk az úton. Anya elkezdett énekelni, de senki nem csatlakozott, így csak egy verset énekelt. A gyüliben vendég volt: egy misszionárius. Arról beszélt, hogy, hogy ők Afrikában házakat építenek téglából, de a tetőhöz szükség lenne pénzre. A gyülekezet vezetője megkérdezte, tudnánk-e áldozatkészen segíteni ezeken az embereken. Mi egymásra néztünk, és -először a héten- mosolyogtunk. Anya benyúlt a pénztárcájába, és kivette a borítékot, odaadta a testvéreimnek, majd sorban adtuk tovább, míg az adomány a gyűjtődobozba került. Amikor összeszámolták a pénzt, a lelkészünk bejelentette, hogy kicsit több, mint 100 dollár gyűlt össze. A misszionárius nagyon izgatott lett. Nem várt ekkora összeget egy kicsi gyülitől. Megköszönte az adományt, majd azt mondta: "kell, hogy legyen ebben a gyülekezetben néhány gazdag ember". Ez a kijelentés hirtelen felrázott minket. Nekünk 87 dollárunk volt benn abban a "kicsit több mint 100 dollár"-ban. Mi voltunk a gazdag család a gyüliben. Nem úgy mondta-e a misszionárius? Ettől a naptól újra gazdag lettem. Mindig emlékeztetem magam, milyen gazdag vagyok, mert nekem van Jézusom..
Forrás: http://van-remeny.webnode.hu/products/egy-gazdag-csalad/ |