Az ördög nem beszél magyarul

Ördögűzés Egyiptomban: megrázó fotókkal

Megy le a nap. Szemétvárosban kigyúlnak a fények. Este hét óra van. A belvárosban most ér véget a böjt, de nem hallani a müezzineket. Itt nincs mecset. A sikátorban mezítlábas gyerekek futnak el előttünk, ahogyan haladunk felfelé a sziklatemplomhoz. Nem beszélünk egymással az út alatt, a nagy találkozásra készülünk. Az ördög fél kilencre jön.

Szemétvárost arabul zabalínnak nevezik,

Kairó külső részében található, a Mokattam hegység lábánál. Kopt keresztények lakják, körülbelül hetvenezer ember. A város legnagyobb nyomornegyede ez, nagyobb, mint a holtak városa. Ott az olcsó szállás miatt sírokba költöztek be az emberek, itt a szemétért élnek. Kairó ideokádja a napi huszonötezer tonna mocskát ugyanis. A lakosok pedig újrahasznosítják. Különválogatják a papírt, a műanyagot és a szerves hulladékot. Disznót tartanak, mert keresztények. Nekik nem tiltja a vallás. A rothadó étel szaga és a röfögés körbelengi az egész városrészt.

A fotókat az eredeti helyszínen Jászberényi Sándor készítette
Kattintson a képgalériáért!

Azért jöttünk ebbe a kairói nyomornegyedbe, hogy végignézzünk egy tömeges ördögűzést. A helyiek a rituálét Szalat Ál Márdá-nak hívják, ami magyarul annyit tesz, a „betegek imája”. Olyan embereken végzik, akikről azt gyanítják, hogy a betegségét a démonok, illetve rossz szellemek okozzák. Nem volt egyszerű leszervezni, hogy részt vehessünk az eseményen. Kairó belvárosában több kopt keresztény templomban is jártunk és beszéltünk a papokkal. Akik szóba álltak velünk, azt mondták: nem jó ötlet, hogy az ördöggel akarunk találkozni. A közösség nagy, mindenki ismer mindenkit. Külföldiként kilógnánk a sorból, ezen pedig nem változtat az sem, hogy mi is meg vagyunk keresztelve.

Ördögöt egyébként elég gyakran űznek Egyiptomban, mind a muszlimok, mind a keresztények. A templomok hirdető falain ki van függesztve, melyik atya, mikor és hol tartja a Szalat Ál Márdát; minden hétre esik egy ördögűzés. A probléma csak az, hogy ritkán engednek be idegeneket, különösen, mióta tapintható a feszültség az országban a muszlimok és a keresztények között. 
Néhány hónappal ezelőtt Imbaba kerületben felgyújtottak egy templomot a szalafiták (az Iszlám radikális ága Egyiptomban), mert azt gondolták, hogy az iszlámra áttért nőket tartanak fogva odabent. Azóta minden templom előtt fegyveres kopt keresztények ücsörögnek és próbálják kiszűrni az illetékteleneket. Az incidensek még így is mindennaposak.

Négy hét próbálkozás után végül kaptunk

egy hívást: egy Márk nevű keresztény orvos hívott minket, hogy amennyiben továbbra is érdeklődünk a rituálé iránt, csütörtökön a Tímár szent Simon nevű templomban tartanak ördögűzést.  Márkot még a belváros egyik kávézójából ismerjük. Több szentképet kaptunk tőle, hogy sose felejtsük el, keresztények vagyunk. Bár orvosként dolgozik, mélyen vallásos. Amikor kérdezzük, hogy szerinte valóban ördög szállta-e meg a betegeket, azt mondja, hogy néha igen, néha nem. „A pszichológiai hatás a lényeg. Az, hogy a közösség előtt szabadul meg a bajtól.” „No, persze van olyan, hogy ott az ördög.” – teszi hozzá.

A sziklatemplomhoz hosszú szerpentin vezet felfelé, a bejárat előtt őrbódé vár ránk és ellenőrzés. A kapus gyanakodva méreget, mert ellentétben az egyiptomiakkal, az útlevelembe nincs beleírva a vallásom. Márknak kell meggyőznie, hogy jó keresztény vagyok (ezt azért nem mondhatnánk) és, hogy a szakmai érdeklődésen kívül rám is rám férne néhány démontól megszabadulnom. (Ezt már inkább.) 

A templomba hosszú alagúton lehet eljutni. Kórus énekel az oltáriszentség előtt. Leülünk az egyik padra, míg Márk felszerelkezik két üveg szenteltvízzel. Figyeljük a mise résztvevőit, sokan vannak, de egyetlen olyat sem látunk, akin mutatkoznának a megszállottság jelei. „A betegeket kint öltöztetik fel és majd az istentisztelet végén foglalkoznak velük az atyák.” – tudom meg. Márk belemélyed az imádságba, én meg szólok neki, hogy kimegyek készíteni pár képet. „Imádkozhatnál te is.” – mondja barátom, mire rávágom, hogy ugyan már, te úgyis imádkozol értem. Mosolyog.

Kikecmergek a padból és a folyóson elindulok felfelé. Útközben beleakadok egy lelkes segítőbe, akitől megkérdezem, merre vannak a betegek. Egy kis helység felé mutat. Bent családok öltöztetik át a férfiakat zöld katechumen ruhába. Ez a szokás. Az ördögűzés nagyban hasonlít a kereszteléshez. Itt már azért hallok kiabálást és fenyegetőzést, igaz, egyes megszállottak szendvicset majszolva várnak a sorukra.

Egy idősebb férfi, Uadie könnyes szemmel, sírva

hagyja el az öltözőszobát. A nyomába eredek, útközben Márk is bekapcsolódik. Leköpte a keresztet. Tiszteletlen volt az anyjával. Olyan mocskos dolgokat mondott, hogy az iszonyatos.” – mondja az idős férfi. A fia tizennyolc éves.  A szemét újrahasznosításból él, mint mindenki a környéken.

Miután az öltözködéssel végeznek, sorba állnak a megszállottak és elindulnak a padok felé. A misének vége van, sokan elmennek. Aki itt marad, az azért marad, hogy lássa az ördögűzést. Női megszállottakat is látunk, őket a templom másik oldalára vezették. Két-két atya lép a sorok közé, az ördögtől sújtottak közül többen felsikoltanak. A női oldalt nem fotózhatom. A pap, kezében egy kereszttel és egy műanyagpalackos szenteltvízzel megközelíti az első delikvenst. Szó nélkül egy nagy adag vizet zúdít a nyakába, mire a férfi remegni kezd. A nagy tömegben pontosan nem hallom, mit mondd a pap, de Márk elárulja, hogy Aranyszájú Szent János imáját . Arabul.

– Ó uram, te ki megváltottad az emberi fajt az ördög fogságából, szabadítsd meg ezt a szolgádat a tisztátalan szellemtől!” –  kiált a pap, Márk tolmácsol, a tömeg pedig ámen, ámen felkiáltásokban tör ki. Az ördög azonban nem adja könnyen magát. Megragadja az atya kezét és rázni kezdi a keresztet, mire a pap pofon üti a megszállottat és az ajkaihoz nyomja. A megszállott férfi sikoltozni kezd, a száján keresztül hagyja el az ördög, a kezei a levegőben kalimpálnak. A segítőknek úgy kell lefogniuk, hogy ne tudjon szökni.

Az egész egy percig tart csak, de a férfinak azonnal megváltozik a tekintete, megcsókolja a keresztet és az atyát. A tömeg üdvrivalgásban tör ki. A sátán elhagyta Isten szolgájának testét.
A többi megszállott is hasonló módon szabadul, többjüket le kell fogni. Egyre jobban felbátorodom, közelebb megyek fényképezni.

Az ördögűző fárad, látom a tekintetén

a rosszallást. A baj a harmadik megszállt férfinál történik. Az ördög ugyanis felfigyel rám, mert vakut használok a félhomályban. Kiugrik az atya és segítők kezei közül és elkapja a lábam. „Mit akarsz?” – kérdezem tőle zavaromban, de nem kapok választ. Sajnos nem beszél magyarul. Végül nagy nehezen leszedik rólam a megszállottat, kap egy nagy adag szenteltvizet a nyakába, majd amikor a kereszt a fejére kerül, elcsendesedik. Összesen tizenkét emberből űzik ki a démont a szertartás alatt, amikor nem marad több beteg, az atyák az oltárhoz lépnek és imádsággal köszönik meg Isten közbenjárását.

Csendben ballagunk lefelé a szerpentinen, elmúlt éjfél. Mellettünk az a férfi jön a családjával, akit sírni láttunk. Mosolyog. A fia mellette lépdel szótlanul, a földet nézve. „Isten könyörületes.” - mondja a férfi. A fiával zsoltárt énekelnek. Őket hallgatjuk, míg nem fordulnak a nyomornegyed egy eldugott kis zsákutcájába.

Jászberényi Sándor (Kairó, Szemétváros)